-->

2016. november 27., vasárnap

Gyere és játssz még!

Néha az élet furcsa és kegyetlen játékokat játszik velünk, ma pedig én is erről szeretnék mesélni. Nem tudom milyen hosszú lesz, egyszerűen csak szeretném megírni és végre túlesni rajta.
Emlékeztek mikor azt írtam, hogy jobban vagyok, hogy úgy érzem le tudom zárni magamban a dolgokat? Tévedtem! Hatalmasat.
Végre, egyszer az életben annyira vártam egy hétvégét, főként a szombatot, hogy azt leírni sem tudom igazán. Vártam egy olyan rendezvényt, ahova már régóta szerettem volna eljutni, olyan embereket, akiket már régóta szerettem volna személyesen is megismerni és megölelni. Igen, tudom, mind ez tök jól hangzik, jó is volt, mert teljesült az álmom, egészen addig, amíg olyan emberekkel vettem körül magam akiket igazán szeretek és akik fontosak a számomra. Persze ott volt az a fránya rossz érzés, egészen előtte, pedig pénteken direkt el is ismételtem magamban jó sokszor, hogy most minden tökéletes lesz (legfőképpen azért, mert ez volt az első olyan utazásom, amikor egyedül mentem Budapestre úgy, hogy ott is teljesen egyedül közlekedek). Egészen addig jó is volt minden, míg a gyomrom borsószem nagyságúra nem zsugorodott a döbbenettől és az idegességtől egyaránt. Egy óra körül, ugyanis (előzetes bejelentéssel) megjelent ő, teljes valójában, teljes vállszélességgel, a maga ~190 centis magasságával, a szőkés hajával és tetves kék szemével. Szóval a lényeg, hogy a nagyjából 10 fős csoport élén kaptatva megláttam Őt, engem pedig elkapott a hányinger. Tudtam, hogy jön, de akkor is váratlanul ért. Az arcán széles mosollyal mindenkinek köszönt, egyeseket megölelt, azonban mikor rám került a sor, mintha láthatatlan lettem volna. Pedig nem vagyok olyan kicsi és vékony, hogy ne lehessen észrevenni, de rajtam mégis átsiklott a sor. Az eztán beálló, számomra kínos csöndet gyorsan megtörve beszélgetni kezdett a közös ismerősökkel. Már az első szavak, a hangja olyan érzelmi lavinát indított el, aminek a vége tudtam, hogy maga alá fog temetni. Persze gondosan kerülte a velem való szemkontaktust és azt is, hogy engem bevonjanak a beszélgetésbe. Végül kimentünk a zsúfolt, hangos teremből a friss levegőre, ahol a csoport gyorsan két részre vált. Eddig azt gondoltam, hogy levegőnek lenni nagyon jó, de akkor, ott a két csoport szélére rekedve magamon éreztem a kutató tekinteteket. A szememet szúrta, a torkomat pedig gombócként fojtogatta az el nem sírt könnyek sokasága. Összetörve, a lavina által betemetve a könnyek lassan utat törtek maguknak, én pedig mivel más választásom nem volt engedtem őket. Ölelésbe burkolózva próbáltam elrejteni magam a világ és Ő előle, hogy legalább magamban rendezni tudjam soraimat és falaimat. Talán kellett volna bennem annyi tartásnak, erőnek lenni, hogy nem omlok össze előtte, de az, hogy megjelent, hogy ott van, beszivárgott a lelkembe, aztán újra és újra összetaposott. A percek óráknak tűntek, míg végül aztán minden köszönés nélkül elment, én pedig ismételten meggyötörten hátramaradtam.
Milyen furcsa a sors iróniája, hogy kevesebb, mint három hónappal a megbeszélt és általa lemondott találkozásunk után mégis csak találkoztunk és végül ebből a találkozásból is én kerültem ki a legmegtörtebben.
Szóval kedves Sors, vagy akárki is vagy, lassan igazán  ignorálhatnád magad, mert kezdem unni a kisded játékaidat.

2016. november 15., kedd

Mikor kialszik a fény...

forrás: google
Ma elég sokat gondolkoztam azon, hogy rosszul kellene-e éreznem magam egy olyan személy halála miatt, akinek az unokája voltam, de ő soha egyetlen egyszer sem keresett engem, aki meg sem ismert, bárhogy köszöntem neki. 
Soha nem ismertem ezt az embert, még is ma egy kicsit szétszórt és szomorú voltam. Belegondoltam, hogy mi mindent tehettünk volna meg együtt, ha talán többet nyitok felé, talán büszke is lehetett volna rám egyszer-kétszer, de a ha kezdetű mondatoknak nincs értelme.
Tegnap este Elment, de mégsem tudom hogyan érezzek... 
Többé már nem tudom meg, hogy "mi lett volna, ha", de talán nem is probléma. Talán így kellett lennie.
Mégis most azt érzem legalább így meg kell, hogy emlékezzek Róla. Nyugodj békében Nagyapa!

"A testben minden "berozsdásodik" és "bekérgesedik", majd kihuny." /Sherwin B. Nuland/

2016. november 12., szombat

Barátság?

forrás: tumblr
Csütörtök előtt csekélynek láttam az esélyét annak, hogy egy egyszerű, ám de mindenre kiterjedő beszélgetés kirángat az önsajnálatból és végre olyan irányba terel, amely talán annak az ösvénynek a kezdete, ami békét és olyan időket hoz magával amikor már  nem keresem a válaszokat a Vele kapcsolatos kérdésekre. 
Nehéz elmenni amellett a tény mellett, hogy a jelenlegi két legjobb barátom közül az egyik mindent tudott a kapcsolatomról, persze ezt nem tőlem. Félreértés ne essék, nem bánt, hiszen én is elmondtam volna neki, sőt örültem, hogy tudja és  nem nekem kell mindent elmondani, ugyanakkor feszélyezetté és távolságtartóvá tett vele szemben, hiszen be kell valljam, nem akartam és nem is tudtam volna elviselni, hogy én bárkit is két tűz közé szorítsak, vagy arra kényszerítsek hogy válasszon a két barátja közül. 
Miután "vége lett" (annak ami el sem kezdődött igazán) bevallom az előbb fent említett okok miatt nem kerestem egy rövid ideig. Véletlenül sem akartam megrohamozni a problémáimmal, főleg, hogy tudtam a másik oldalt már rég, tövéről-hegyére ismerte. Végül győzött a hiánya. Nehéz volt rávennem magamat, de nem akartam elveszíteni a barátságát, így hát végül nem hagytam veszni ezt a barátságot a magam részéről. Ha vissza mehetnék az időben akkor is így csinálnám, mert ő az az ember, aki minden kis beszélgetéssel feltölt. 
Csütörtökön vele beszélgettem és szóba került a blogom. A téma pedig hozta magával az érzéseimet, azt, hogy milyen mélyen érzem magam, hogy mennyire fájnak bizonyos dolgok. Végül a vele való beszélgetés segített ráébredni, hogy mennyire nem hiányzik nekem az a hullámvasút, amiben éltem Ő általa és hogy végül is mennyi pozitívumot köszönhetek neki. 
Ez a beszélgetés elgondolkodtatott és segített meglátnom, hogy mi a különbség igaz barát és a szimpla barátság között, hogy mennyire fontos, hogy azokat, akiket igaz barátaidnak mondhatok mindig megbecsüljem, mert ők azok, akik mindig mindenben mellettem állnak, akikkel ugyan ott folytathatom a barátságunkat egy rövid szünet után, ahol abbahagytuk. Nem büszkélkedhetek sok baráttal, de ők annál igazibbak és mind a legjobbak. Sokáig azt gondoltam, hogy nálam nincs olyan hogy legjobb barát, minek is tegyek különbséget barát és barát között...
Mostmár tudom, mi is az igaz barátság és boldog lehetek, hogy legalább két személyt igaz barátomnak mondhatok.

2016. november 10., csütörtök

Mikor kell abbahagyni?

forrás: Tumblr
Sokat gondolkoztam ezen a kérdésen és arra jutottam, hogy nem tudom. Nem tudom mikor kell abbahagyni az önsanyargatást, az olyan ember után vágyódást aki rád se hederít, aki valamikor jelentett számodra valamit, de ma már nem kellene. Talán nem csak én vagyok ezzel így, nehezen tudok túllépni és elengedni Őt, holott jobb lenne. Tudom, hogy jobb lenne. 
Nehéz elengedni azt az embert aki megváltoztatta a világod, az első nagy "szerelmed" volt, akinek köszönhetően nagyon sok mindenre rájöttél magaddal kapcsolatban.
Miután elköszönt megvilágosodtam, rájöttem, hogy elveszítettem magam ebben a nagy szeretni és megfelelni akarásban. Miközben próbáltam mindenkinek a legjobbat mutatni én magam eltűntem és ma már azt sem tudom ki vagyok. Ez most biztosan elcsépelten hangzik, de nem az. Ez az az állapot, amikor az ember csak teng-leng és ténfereg, csinálja a napi teendőit, de igazából sem a szíve sem a lelke nincs benne, a személyisége pedig  még annyira sem. Eljött az az idő, amikor a kedvenc dolgaidat sem azzal a megszokott beleéléssel csinálod, amikor már magad sem tudod mit akarsz vagy mit keresel.
Keresheted magad, de egyszer rájössz, hogy nem is ment olyan messzire az a valaki aki te voltál. Olyan ez, mintha egy titkos szobába zárta volna magát miközben morzsákat hagy maga mögött. Követheted a morzsákat, de az ajtó sajnos ugyan úgy zárva marad, viszont a tiéd lesz az amit összeszedtél magadból ezalatt az utazás alatt. 


2016. november 9., szerda

Kell vagy nem kell

Kedves Olvasó!
Az első bejegyzésem viszonylag rövid lesz, csak szeretném megmagyarázni, hogy miért is találkozhatsz itt velem. Ennek leginkább az az oka, hogy rájöttem, hogy szeretném legalább magamnak leírni a "mindennapjaimat". Ez a blog amolyan napló és gondolkozó felület lesz, ahova szívesen várom a ti véleményeteket és meglátásotokat is.
Fontos számomra, hogy ismerjetek kicsit, így jobbnak látom ha bemutatkozok. Született álmodozó vagyok, no nem ez a nevem, szimplán a személyiségem ilyen. Mindenem az álmodozás, épp ezért szeretek olvasni és utazni. A könyvek és a zene rabja vagyok. Jöhet minden, mindenbe belekóstolok egy kicsit, végül ha nem tetszik inkább tovább állok. Ezen kívül imádom az állatokat, a velük való foglalkozást, így minden nap eljárok sétálni a kutyusommal.
Egyébként egy elég csapongó, de mosolygós egyéniség vagyok, viszont képes vagyok a negatív látásmódra és sajnos sűrűn előtérbe is kerül. 
Nos talán ennyit rólam, később még jelentkezek.