Néha az élet furcsa és kegyetlen játékokat játszik velünk, ma pedig én is erről szeretnék mesélni. Nem tudom milyen hosszú lesz, egyszerűen csak szeretném megírni és végre túlesni rajta.
Emlékeztek mikor azt írtam, hogy jobban vagyok, hogy úgy érzem le tudom zárni magamban a dolgokat? Tévedtem! Hatalmasat.
Végre, egyszer az életben annyira vártam egy hétvégét, főként a szombatot, hogy azt leírni sem tudom igazán. Vártam egy olyan rendezvényt, ahova már régóta szerettem volna eljutni, olyan embereket, akiket már régóta szerettem volna személyesen is megismerni és megölelni. Igen, tudom, mind ez tök jól hangzik, jó is volt, mert teljesült az álmom, egészen addig, amíg olyan emberekkel vettem körül magam akiket igazán szeretek és akik fontosak a számomra. Persze ott volt az a fránya rossz érzés, egészen előtte, pedig pénteken direkt el is ismételtem magamban jó sokszor, hogy most minden tökéletes lesz (legfőképpen azért, mert ez volt az első olyan utazásom, amikor egyedül mentem Budapestre úgy, hogy ott is teljesen egyedül közlekedek). Egészen addig jó is volt minden, míg a gyomrom borsószem nagyságúra nem zsugorodott a döbbenettől és az idegességtől egyaránt. Egy óra körül, ugyanis (előzetes bejelentéssel) megjelent ő, teljes valójában, teljes vállszélességgel, a maga ~190 centis magasságával, a szőkés hajával éstetves kék szemével. Szóval a lényeg, hogy a nagyjából 10 fős csoport élén kaptatva megláttam Őt, engem pedig elkapott a hányinger. Tudtam, hogy jön, de akkor is váratlanul ért. Az arcán széles mosollyal mindenkinek köszönt, egyeseket megölelt, azonban mikor rám került a sor, mintha láthatatlan lettem volna. Pedig nem vagyok olyan kicsi és vékony, hogy ne lehessen észrevenni, de rajtam mégis átsiklott a sor. Az eztán beálló, számomra kínos csöndet gyorsan megtörve beszélgetni kezdett a közös ismerősökkel. Már az első szavak, a hangja olyan érzelmi lavinát indított el, aminek a vége tudtam, hogy maga alá fog temetni. Persze gondosan kerülte a velem való szemkontaktust és azt is, hogy engem bevonjanak a beszélgetésbe. Végül kimentünk a zsúfolt, hangos teremből a friss levegőre, ahol a csoport gyorsan két részre vált. Eddig azt gondoltam, hogy levegőnek lenni nagyon jó, de akkor, ott a két csoport szélére rekedve magamon éreztem a kutató tekinteteket. A szememet szúrta, a torkomat pedig gombócként fojtogatta az el nem sírt könnyek sokasága. Összetörve, a lavina által betemetve a könnyek lassan utat törtek maguknak, én pedig mivel más választásom nem volt engedtem őket. Ölelésbe burkolózva próbáltam elrejteni magam a világ és Ő előle, hogy legalább magamban rendezni tudjam soraimat és falaimat. Talán kellett volna bennem annyi tartásnak, erőnek lenni, hogy nem omlok össze előtte, de az, hogy megjelent, hogy ott van, beszivárgott a lelkembe, aztán újra és újra összetaposott. A percek óráknak tűntek, míg végül aztán minden köszönés nélkül elment, én pedig ismételten meggyötörten hátramaradtam.
Milyen furcsa a sors iróniája, hogy kevesebb, mint három hónappal a megbeszélt és általa lemondott találkozásunk után mégis csak találkoztunk és végül ebből a találkozásból is én kerültem ki a legmegtörtebben.
Szóval kedves Sors, vagy akárki is vagy, lassan igazán ignorálhatnád magad, mert kezdem unni a kisded játékaidat.
Végre, egyszer az életben annyira vártam egy hétvégét, főként a szombatot, hogy azt leírni sem tudom igazán. Vártam egy olyan rendezvényt, ahova már régóta szerettem volna eljutni, olyan embereket, akiket már régóta szerettem volna személyesen is megismerni és megölelni. Igen, tudom, mind ez tök jól hangzik, jó is volt, mert teljesült az álmom, egészen addig, amíg olyan emberekkel vettem körül magam akiket igazán szeretek és akik fontosak a számomra. Persze ott volt az a fránya rossz érzés, egészen előtte, pedig pénteken direkt el is ismételtem magamban jó sokszor, hogy most minden tökéletes lesz (legfőképpen azért, mert ez volt az első olyan utazásom, amikor egyedül mentem Budapestre úgy, hogy ott is teljesen egyedül közlekedek). Egészen addig jó is volt minden, míg a gyomrom borsószem nagyságúra nem zsugorodott a döbbenettől és az idegességtől egyaránt. Egy óra körül, ugyanis (előzetes bejelentéssel) megjelent ő, teljes valójában, teljes vállszélességgel, a maga ~190 centis magasságával, a szőkés hajával és
Milyen furcsa a sors iróniája, hogy kevesebb, mint három hónappal a megbeszélt és általa lemondott találkozásunk után mégis csak találkoztunk és végül ebből a találkozásból is én kerültem ki a legmegtörtebben.
Szóval kedves Sors, vagy akárki is vagy, lassan igazán ignorálhatnád magad, mert kezdem unni a kisded játékaidat.