.

 Az eredeti bejegyzésem teljesen máshogy szólt volna. Azt azonban mégsem posztolhatom. Nem tehetem, mert akkor olyan kérdéseket bolygatok meg emberekben, amiknek a megválaszolására nem állok készen. Akarnék, de nem vagyok. 

Így hát ahelyett, hogy bizonyos témákat feszegetnék inkább saját magamra fókuszálok.

Körülöttem a helyzet most kimondottan gyorsan változik. Van aki költözik, van akinek barátja lett és hopp itt maradtam egyedüli szingliként.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam az elmúlt években baromira magányos. Most is az vagyok, ezen semmi nem változtat. Egyedül, csöndesen élem mindennapjaimat, a legnagyobb show az életemben az internet szerelőnk volt közel egy évvel ezelőtt, aki itt hagyta nekem a számát, majd amikor érdeklődtem felőle volt arca azt mondani, hogy a testvéremnek hagyta a számát, ha nem tudná beüzemelni a másik tv-t. De a vicc, hogy én voltam az a testvér... no mindegy. Szóval ha valakinek az életében csupán ennyi izgalom van, nos az rendkívül kínos. 

Kínos mert az egyfajta kudarcot jelent. Kudarcot abban, hogy senki nem érzi azt, hogy számára hasznos partner lehetnél a mindennapokban. Vannak barátaim (mint kiderült több is, mint akit én gondoltam), van családom aki szeret. Ennek általában elégnek kellene lenni, Kellene, de már nem az.

Csinos kis Hazugság

No nem, nem a sorozatról fogok beszélni és írni, sokkal inkább arról, amiket magamnak adtam be. Nemrég egy fiatal nő azt mondta, hogy nem szabad hogy elfogadjam magam. Nem a múltbéli hibáimra értve - azokat igenis el kell fogadjam, hanem azokra a dolgokra amiken változtathatok. Igen, valóban igaza van. Miért is általánosítsak és adjak lejjebb a saját igényeimből annak ellenére, hogy tudom nem erre van szükségem? Régóta küzdök a súlyommal, ami érettségi előtt egész baráti szinten volt. Akkor igazán csinosnak éreztem magam, az önbizalmam meglepően magasabban volt, mint korábban.

Aztán úgy másfél évvel ezelőtt ismét elengedtem magam, lepukkantam, talán komolyan sem vettem a saját elmém jelzéseit. Tudtam, hogy nem lenne szabad elhagyni magam, de nem tettem ellene, sőt igyekeztem elnyomni. Igyekeztem elfogadni magam a telt és mondjuk ki, duci valómat.

Majd 20 napja drasztikus lépésre szántam el magam. Gyűlöltem tükörbe nézni, a hangulatom romokban, fáradékony és letört voltam. Egészen addig, míg arra az elhatározásra nem jutottam, hogy én most pedig le fogok fogyni és megszeretek mozogni. Nem vagyok egy pehelysúlyú fiatal nő (ami egészségügyi problémákat ugyan még nem okozott, de talán ha halogatom ez sem késlekedik), a kondícióm a béka segge alatt állt, így hát nehéz dolgok elé néztem. Szerencsére a nővérem, a legjobb barátnőm és édesanyám is támogat(ott), sőt velem együtt változtatnak életmódot. 

20 nappal ezelőtt találtam erre a fentebb említett fiatal nőre, aki napi 15 perces intenzív, ugyanakkor viszonylag teljesíthető feladatok elé állított. És itt a 20. nap estéjén rájöttem valamire:

- imádom azt, hogy este ha hazaérek van legalább egy dolog, ami minden nap fix - 15 perc mozgás

- jól esik csinálni

- nem akarom mástól megkapni azt az ajnározást és szeretet, amit én nem érzek a testem és magam iránt.

Tehát ha én gyűlölöm magam hogyan várhatom el, hogy mindenki szépnek lásson, ha egyszerűen nincs meg hozzá a kellő önbizalmam?! Nincs meg bennem a kecsesség, soha nem is volt, mindig egy trampli, inkább kis elefánthoz hasonló mozgású csetlő-botló fiatal voltam, de rájöttem, hogy azt akarom, hogy tudjam szeretni magam, hogy szexinek érezzem magam. Hogy ne környékezzen sírás amikor meglátom magam a tükörben. Úgy gondolom, hogy nem lehet szükségem arra, hogy egy pasitól várjam a szép szavakat, nem lehetek én a szánalmasan kapálódzó és küszködő csaj, aki elolvad az első embertől aki valami kedveset mond neki.

Mondhatnánk, hogy ez egy kapd be jelzés annak az embernek aki hátrahagyott, de nem. Ez a saját magam megmentésére indított mentőakcióm. Elhatároztam, hogy megváltozok, mert nekem ez kell. Nem akarok azon stresszelni, hogy mikor derül ki hogy cukrosmagasvérnyomásosmindenes vagyok. 

Hogy egyszerű-e? Hát baromira nem, viszont úgy gondolom, megéri. 

Kínkeserves 20 nap áll mögöttem, nem könnyíti meg a munkámmal járó stressz és ideg, viszont talán megtettem az első lépést, hogy a fejemben elképzelt, büszke, önbizalommal teli, csinos nő lehessek.

Most pedig üzennék valamit, mindenkinek aki halogatja, hogy megváltoztassa az életét: Ne tedd, ne húzd. A holnapokból és a majd hétfőnökből tele a padlás. Ha elhatározásra jutottál (márpedig ha nem vagy elégedett önmagaddal az elhatározás csírája meg van) tedd meg a kezdő lépéseket azonnal! Soha ne tedd lentebb a saját mércédet, inkább tanulj meg felnőni hozzá!

U.I.: Van egy gyönyörű cipőm amibe bele kell fogyjak! Motiváció pipa :P 

Álarc

Igen, tudom, hogy megígértem, hogy nem lesz több cikk róla, viszont ez nem is róla lesz. Sokkal inkább magamról fog szólni. 

Január óta rengeteget gondolkodtam. Volt időm, bőven. És igazából azon rágódtam, hogy vajon miért történt meg velem mindez. Rá kellett, hogy jöjjek, hogy olyan szinten kiszolgáltattam magam, amit nem lett volna szabad.

Hogy mik voltak ezek a kiszolgáltatott tények? Hát sorolom:

• Szeretet hiányos vagyok. Aki ismer tudja. Nem volt nehéz tehát erre a kártyára játszania.
• Tudjátok milyen az amikor duci, telt, túlsúlyos (kinek milyen megnevezés passzol, a lényegen nem változtat) lányként egyetlen fiú figyelmét sem keltitek fel? Mellette szépnek éreztem magam, mert azt láttatta velem amire vágytam. A saját vágyaimat, képzelgéseimet vetítette ki ami mondhatjuk, hogy teljesen megbabonázott. Nem nehéz, csak láss kicsit az "ellenfél/motiválandó alany" álarca mögé.
• Kaptam már szúrást az évek során egy sráctól, aminek meg lett a hatása. totál önbizalom hiányos is vagyok, szóval. Ja. Asszem ez a kombó totál az ő kezére játszott végig.

És ő ezt úgy gondolom rendesen ki is használta. Látta a gyengeségemet, azt, hogy nem bírom elviselni, ha valaki elesettnek és szomorú sorsúnak senki nem segít.

Nem terveztem hosszú litániát, csak gondoltam megosztom veletek azt, ami régebb óta foglalkoztatott. Miért foglalkoztatott? Leginkább azért, hogy tudjam mit ne csináljak egy másik alkalommal, egy másik emberrel. Mert még egy pofára esést senkinek nem kívánok, nem hogy magamnak. Egy barátnőm erre azt mondta, hogy egyszer jön majd az igazi, aki eget földet megrenget bennem, na majd ő lesz az igazi. Hát majd meglátjuk...

A szerelem és a mese, ami több, mint 11 éve kezdődött...

Hogy te is átérezhesd kicsit azt, amiről a bejegyzésem fog szólni ajánlom a következő zenét meghallgatásra: Vangelis - Missing

Éreztél már teljes lelki békét? Csendet és nyugalmat? Tizenvalahány évvel ezelőtt megleltem azt a helyet, mely teljesen rabjává tett. Szerelembe estem. Magyarország legészakibb részében van egy hely, ahol a vidék csöndes, az élet nyugodt és barátságos. Lent, mélyen a föld alatt pedig talán a világ legszebb és legcsodálatosabb természeti kincse rejtőzik. Ez a vidék az én menedékem, családi kirándulásaink fő helyszíne. Először talán 6-7 éves lehettem, amikor oda kirándultunk. Most, 11 évvel később a legutóbbi ott tartózkodásunk után ismét meglátogattuk ezt a paradicsomot. 

Most újra felteszem a kérdést, amit leírtam a bejegyzés elején: Éreztél már teljes lelki békét? Csendet és nyugalmat?

Itt garantáltan megtalálod azt a helyet, amely magával ránt és nem enged el soha. Mélyen a föld alatt állva, a csodálatos természeti képződményeket nézve döbbentem csak rá, hogy mit érzek. Olyat, amit régen azelőtt nem éreztem. Nyugalmat. Nem idegeskedtem a holnap miatt, nem éreztem a sürgetést, csak azt a megnyugtató hűs csöndet, mely körbeburkolt. A hideg fém korlátot megragadva, a csodás cseppköveket bámulva igazán otthon éreztem magam. 

2300 méter, közel 100 perc a föld alatt elég volt, hogy megtaláljam a helyem a világban. Hogy végre újra gyereknek érezzem magam. Annak  a kislánynak, aki annyiszor járta végig ezeket a túrákat, hogy a túravezetővel fújta minden cseppkő nevét, minden elágazás helyét és minden egyéb adatot. Végre ismét gondtalan és kiegyensúlyozott lehettem.

Békét kerestem és megleltem Aggtelek és Jósvafő között félúton. Köszönöm, hogy ismét részem lehetett ebben a csodában, hogy végre ismét (legalább egy kis ideig) kiegyensúlyozottan élhetem az életemet.

Köszönöm, hogy újra gyerek lehettem!

Nektek pedig köszönöm, hogy elolvastátok ezt a bejegyzést, remélem át tudtam adni egy kis részét legalább annak, hogyan éreztem magam ezalatt a néhány nap alatt.

Hangok és érzelmek

Érezted már egy jól megírt zenében a harmóniát és a nyugalmat? Én úgy gondolom, hogy legyen az egy zene, vagy egy ember hangja képes lehet minket úgynevezett transzba ejteni. 

Úgy érzem nem butaság, amikor azt mondom, hogy igenis bele lehet egy ember hangjába szeretni elsőként, majd csak aztán a külsőbe és belsőbe. Többnyire ezek a férfiak és nők igazán értenek a szavak nyelvén, mely segíti a kellemes, bizalomgerjesztő és olykor fülledt hatású hang érvényesülését. 

Ugyan ez a zenénél, egy számunkra kedvesnek, esetleg különlegesnek vélt ritmus, dal, dalszöveg teljesen be tud szippantani, ha hagyjuk.

Mivel ennek a bejegyzésnek megint se füle se farka, azt hiszem ideje is lezárnom. Csak gondoltam megosztom veletek ezt a dolgot. 

Esővágy

Itt ülök a szobámban, a sötétbe burkolózva, miközben odakint vihar tombol. Nézem, ahogyan az esőcseppek lassan földet érnek, ahogyan átáztatják a földet, megannyi virágnak, termésnek "táplálékot" nyújtva. Hallgatom, ahogyan dörgések  villámlások kísérőjeként összeolvad a halkan szóló zenével. Mégis mindeközben arra tudok csak gondolni, hogy milyen csodálatos is ez a sokak által nem szívlelt természeti jelenség.

Amikor esik, akkor érzem igazán, hogy a lelkem teljesen megnyugszik, feltöltekezik. Olyan, mintha a vihar táplálná bennem az életet, mintha egy csepp eső is megmentene. Tudom ez bután hangzik, de mégis így érzek. (Mert amikor az eső esik, akkor az jut eszembe, hogy utána mindig jön valami ami még szebbé teszi a frissen áztatott tájat. Legyen az egy kósza napsugár, egy szivárvány, vagy maga az eső, amikor ráesik egy még ki nem nyílt rózsabimbóra, esetleg egy pókhálóra.)

Főleg ilyenkor nyáron szeretem az esőt, mert hűvös szellőt és frissességet hagy maga után.

Most is vágyom ki az esőbe, hogy a fejemet az ég felé fordítva az arcomat verje az eső, hogy a hajamat és a ruhámat eláztassa és a lelki világomat is tisztára mossa.

Most, hogy a vihar elcsendesült, az eső elállt úgy érzem ideje az írást is abbahagynom. Ennyi voltam hát mostanra. Remélem nem néztek dilisnek amiért így érzek. 

Első...

Úgy érzem minden ember életében eljön az a pont, amikor a jelleme egy része 180°-os fordulatot vesz. Számomra ez tavaly kezdődött július környékén, amikor azt éreztem, hogy ki kell mozduljak itthonról, vagy egyszerűen megőrülök. Soha nem voltam különösebben bulizós fajta, nem mindig tudom teljesen elengedni magam ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ezzel együtt nem is igazán ittam (nem mintha most annyit innék, sőt...). Akkor azonban valami teljesen átkattant bennem. A kényszer, hogy tegyem ki a lábam a lakásból fullasztó volt, így aztán kapva kaptam az alkalmon, amikor a nővérem és a barátai megkérdeztek, hogy nincs-e kedvem velük menni. Naivan azt gondoltam, hogy majd csak leülünk valahol, mert nekem már az is megfelelt volna, de végül az lett belőle, hogy belecsöppentem életem első bulijába.

A lüktető zene, a fülledt levegő, a táncoló (finoman fogalmazva táncoló) olyannyira magával ragadott, hogy bár az este kész kudarc volt, később kitérek erre is, nyugi, mégis többet akartam. Ebben a társaságban nem volt kötelező inni, nem voltunk részegek, inkább csak jól éreztük magunkat. Élet vett körül, mely a bőrömön keresztül belém is átáramlott. Nem tehettem úgy, mint aki rosszul érzi magát, ugyanis a lüktető ritmus, a hely kissé zabolázatlan kisugárzása ezt nem engedte. 

Biztosan ismerős az, amikor körülötted a fiatalok (nálad akár évekkel fiatalabbak is, ami miatt talán kicsit kínos) egyszerre vonaglanak egy adott ritmusra és te mégis képtelen vagy felvenni ezt a fonalat. Na velem is ez történt, mintha mindenki engem bámult volna, mondjuk lehet ez is történt, hála Édesapánknak aki úgy gondolta lejön táncolni velünk (nem vicc...) mögöttünk nyomult egész este. Talán ez a momentum volt az ami miatt kínosan éreztem magam, mégis egy óriási pozitív élmény volt az egész. Végre azt éreztem igazán élek. 

Nem mondom, hogy azóta egy hatalmas partiarc lettem, viszont most már szükségem van arra, hogy ebben a légkörben legalább leüljek, ha nem is táncolni (amit rohadtul nem tudok xD), de legalább érezni magam körül az életet, a pezsgést. 

És Gratulálok magamnak, mert ennek megint nem volt semmi értelme, szimplán csak írnom kellett, el akartam mesélni milyen érzés ez a késztetés, de ahogy visszaolvasom ez nem sikerült a legjobban :')