Itt ülök a szobámban, a sötétbe burkolózva, miközben odakint vihar tombol. Nézem, ahogyan az esőcseppek lassan földet érnek, ahogyan átáztatják a földet, megannyi virágnak, termésnek "táplálékot" nyújtva. Hallgatom, ahogyan dörgések villámlások kísérőjeként összeolvad a halkan szóló zenével. Mégis mindeközben arra tudok csak gondolni, hogy milyen csodálatos is ez a sokak által nem szívlelt természeti jelenség.
Amikor esik, akkor érzem igazán, hogy a lelkem teljesen megnyugszik, feltöltekezik. Olyan, mintha a vihar táplálná bennem az életet, mintha egy csepp eső is megmentene. Tudom ez bután hangzik, de mégis így érzek. (Mert amikor az eső esik, akkor az jut eszembe, hogy utána mindig jön valami ami még szebbé teszi a frissen áztatott tájat. Legyen az egy kósza napsugár, egy szivárvány, vagy maga az eső, amikor ráesik egy még ki nem nyílt rózsabimbóra, esetleg egy pókhálóra.)
Főleg ilyenkor nyáron szeretem az esőt, mert hűvös szellőt és frissességet hagy maga után.
Most is vágyom ki az esőbe, hogy a fejemet az ég felé fordítva az arcomat verje az eső, hogy a hajamat és a ruhámat eláztassa és a lelki világomat is tisztára mossa.
Most, hogy a vihar elcsendesült, az eső elállt úgy érzem ideje az írást is abbahagynom. Ennyi voltam hát mostanra. Remélem nem néztek dilisnek amiért így érzek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése