No nem, nem a sorozatról fogok beszélni és írni, sokkal inkább arról, amiket magamnak adtam be. Nemrég egy fiatal nő azt mondta, hogy nem szabad hogy elfogadjam magam. Nem a múltbéli hibáimra értve - azokat igenis el kell fogadjam, hanem azokra a dolgokra amiken változtathatok. Igen, valóban igaza van. Miért is általánosítsak és adjak lejjebb a saját igényeimből annak ellenére, hogy tudom nem erre van szükségem? Régóta küzdök a súlyommal, ami érettségi előtt egész baráti szinten volt. Akkor igazán csinosnak éreztem magam, az önbizalmam meglepően magasabban volt, mint korábban.
Aztán úgy másfél évvel ezelőtt ismét elengedtem magam, lepukkantam, talán komolyan sem vettem a saját elmém jelzéseit. Tudtam, hogy nem lenne szabad elhagyni magam, de nem tettem ellene, sőt igyekeztem elnyomni. Igyekeztem elfogadni magam a telt és mondjuk ki, duci valómat.
Majd 20 napja drasztikus lépésre szántam el magam. Gyűlöltem tükörbe nézni, a hangulatom romokban, fáradékony és letört voltam. Egészen addig, míg arra az elhatározásra nem jutottam, hogy én most pedig le fogok fogyni és megszeretek mozogni. Nem vagyok egy pehelysúlyú fiatal nő (ami egészségügyi problémákat ugyan még nem okozott, de talán ha halogatom ez sem késlekedik), a kondícióm a béka segge alatt állt, így hát nehéz dolgok elé néztem. Szerencsére a nővérem, a legjobb barátnőm és édesanyám is támogat(ott), sőt velem együtt változtatnak életmódot.
20 nappal ezelőtt találtam erre a fentebb említett fiatal nőre, aki napi 15 perces intenzív, ugyanakkor viszonylag teljesíthető feladatok elé állított. És itt a 20. nap estéjén rájöttem valamire:
- imádom azt, hogy este ha hazaérek van legalább egy dolog, ami minden nap fix - 15 perc mozgás
- jól esik csinálni
- nem akarom mástól megkapni azt az ajnározást és szeretet, amit én nem érzek a testem és magam iránt.
Tehát ha én gyűlölöm magam hogyan várhatom el, hogy mindenki szépnek lásson, ha egyszerűen nincs meg hozzá a kellő önbizalmam?! Nincs meg bennem a kecsesség, soha nem is volt, mindig egy trampli, inkább kis elefánthoz hasonló mozgású csetlő-botló fiatal voltam, de rájöttem, hogy azt akarom, hogy tudjam szeretni magam, hogy szexinek érezzem magam. Hogy ne környékezzen sírás amikor meglátom magam a tükörben. Úgy gondolom, hogy nem lehet szükségem arra, hogy egy pasitól várjam a szép szavakat, nem lehetek én a szánalmasan kapálódzó és küszködő csaj, aki elolvad az első embertől aki valami kedveset mond neki.
Mondhatnánk, hogy ez egy kapd be jelzés annak az embernek aki hátrahagyott, de nem. Ez a saját magam megmentésére indított mentőakcióm. Elhatároztam, hogy megváltozok, mert nekem ez kell. Nem akarok azon stresszelni, hogy mikor derül ki hogy cukrosmagasvérnyomásosmindenes vagyok.
Hogy egyszerű-e? Hát baromira nem, viszont úgy gondolom, megéri.
Kínkeserves 20 nap áll mögöttem, nem könnyíti meg a munkámmal járó stressz és ideg, viszont talán megtettem az első lépést, hogy a fejemben elképzelt, büszke, önbizalommal teli, csinos nő lehessek.
Most pedig üzennék valamit, mindenkinek aki halogatja, hogy megváltoztassa az életét: Ne tedd, ne húzd. A holnapokból és a majd hétfőnökből tele a padlás. Ha elhatározásra jutottál (márpedig ha nem vagy elégedett önmagaddal az elhatározás csírája meg van) tedd meg a kezdő lépéseket azonnal! Soha ne tedd lentebb a saját mércédet, inkább tanulj meg felnőni hozzá!
U.I.: Van egy gyönyörű cipőm amibe bele kell fogyjak! Motiváció pipa :P
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése